Írta: Stranigg Bendegúz
Amikor a pszichológiai és pszichiátriai zavarok megelőzéséről és kezeléséről beszélünk, az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen ok-okozati összefüggések játszanak szerepet ezek kialakulásában és fennmaradásában. Milyen tényezőket szükséges figyelembe venni egy ilyen zavar leírásakor? Ebben a kérdésben sokáig a klasszikus orvoslásból származó megközelítés volt a meghatározó, amely szerint az adott betegség tüneteit valamilyen jól beazonosítható biológiai tényező – például egy kiváltó kórokozó – hozza létre. Ennek analógiájára például egy pszichés zavar a szervezet biokémiai egyensúlyának felborulása miatt jön létre, amelynek aztán a tüneteit észleljük, és ezeket tudjuk beazonosítani. Ezen megközelítés alapján, amennyiben megszüntetjük az adott biológiai okot, a tüneteknek is meg kell szűnniük.
Az utóbbi években azonban ezen elméletek létjogosultsága megdőlni látszik. Egyrészt az erre építő kezelések sikertelensége miatt, másrészt amiatt, mert egyre több olyan kutatási eredmény lát napvilágot, amely szerint a pszichés zavarok hátterében a biológiai, szociális és pszichés szintű tényezők összessége és egymással összefüggő kapcsolatrendszere együttesen van jelen. Emiatt az ilyen zavarok leírásakor és diagnosztikájában is többszintű, komplex rendszerekben érdemes gondolkodni: erre ad lehetőséget az úgynevezett hálózatelméleti megközelítés is, amelyet Borsboom 2017-es tanulmánya alapján ismertetek.
A hálózatelméleti megközelítés
A hálózatelmélet szerint a tüneteket nem írhatjuk le úgy, mint egy egyértelműen beazonosítható ok-okozati láncolat végeredményeit. Nem vezethetők vissza egy kiváltó okra, hanem a tünetek komplex kapcsolatrendszerben állnak egymással, és az egyéb – szociokulturális (társas és kultúrából eredő), biológiai és pszichés – tényezőkkel. Ezek egymást kölcsönösen megerősítik vagy épp gyengítik. Tehát a tünet mint ok és okozat is megjelenhet. Például az alvászavar mint tünet a depresszió esetén más tünetek okaként is fellép, hiszen fokozza a kimerültségérzetet és a motiváció hiányát, azonban okozatként is tekinthetünk rá, hiszen a belső biokémiai egyensúly, illetve a cirkadián ritmus felborulása, szorongás stb. következtében jön létre. Két tünet, illetve a tünet és külső tényezők egymásra hatása szintén része a folyamatnak. Például amikor a munkahely elvesztése mint külső tényező súlyos önértékelési problémákhoz, szorongáshoz vezet, ezek következtében eluralkodhat a reménytelenség, valamint a motiválatlanság az emberen. Mindezek egymást fokozva visszahathatnak a munkahelykeresés folyamatára, az ember elkezdni halogatni, reménytelennek tartva azt, súlyosbítva az eddig felsorolt tüneteket.
A hálózatelméleti megközelítésben az, amit végül valamilyen mentális zavarnak nevezünk, tulajdonképpen nem más, mint ez a komplex hálózat, amelyben a tényezők egymással dinamikus interakcióban állnak. Ezek lehetnek intrapszichés, tehát az adott személyhez kötődő tényezők – mint pl. a személy genetikája, temperamentuma – valamint a személyen kívüliek is, mint például a szociokulturális környezete.
A hálózatelmélet négy alapelve
A hálózatelmélet négy alapvetésből indul ki, amelyek a következők: 1. komplexitás, 2. tünet–elem-azonosság, azaz a tünetek hálózatelemként való értelmezése, 3. kauzális (ok-okozati) kapcsolódás, valamint hogy 4. az adott hálózati struktúra ekvivalens a mentális zavarral.
1. Komplexitás
A komplexitás elve azt mondja ki, hogy a mentális zavarok ok-okozati háttere komplex, több változó kölcsönhatásából áll össze. A hálózaton kívüli faktoroknak (pl. drog, háború, bántalmazás), valamint a hálózat változóinak (tünetek) egymással való interakciója alkotja ezt a komplex rendszert. Mindezek alapján például a depresszió kialakulásában a hálózaton kívüli faktorokként foghatjuk fel a személy genetikai meghatározottságát, egyes környezeti hatásokat, mint például a szülői elhanyagolás, fiatalkorban átélt veszteségek, haláleset a családban, életmódbeli változások, vagy akár a táplálkozás, amelyek mind hatással lehetnek a tünetek megjelenésére, fennmaradására. Ilyen tünetek lehetnek a motiváció csökkenése, elvesztése, reménytelenség, értéktelenség érzete, fáradtság, az alvás-ébrenlét ciklus felborulása, alvászavarok, fogyás stb., amelyek egy komplex belső rendszert alkotva egymással is oda-visszaható kapcsolatban állnak.
2. Tünet–elem-azonosság
Azok a diagnosztikai osztályozó rendszerek (pl. DSM, BNO), amelyek szerint a jelenlegi klinikai gyakorlatban a mentális zavarokat általában beazonosítják, tünetlistákon alapulnak. Ez azt jelenti, hogy az adott zavar leírása kimerül néhány jól beazonosítható tünet meghatározásában, amelyeknek megadott időn keresztül fenn kell állniuk. Például a depressziós epizód megállapításához a DSM-5 alapján minimum öt jellemző tünetnek kell fennállnia (lehangoltság, öröm csökkenése, értéktelenség érzete, fogyás, öngyilkossági gondolatok, stb.) legalább két héten keresztül, amelyeket más testi betegség, szerhasználat és más mentális betegség nem magyaráz jobban. A hálózatelméleti megközelítés szerint ezek a leíró diagnosztikai rendszerekben jelenlévő tünetek a hálózat elemeiként azonosíthatóak, amelyek egymással összeköttetésben vannak. Azonban ezek a tünetlistás leírások nem adnak információt arról, hogy a tünetek egymással milyen kapcsolatban állnak, mennyire erős a kapcsolódás közöttük, és ezeket a kapcsolatokat milyen egyéb tényezők határozzák meg. Ezekre a változókra a hálózatelmélet nagy figyelmet fordít.
3. Kauzális (ok-okozati) kapcsolat
A harmadik elv direkt ok-okozati kapcsolatokat határoz meg a hálózat elemei között. Például ha valakinek van egy olyan irreális hiedelme, hogy ha emberek közé megy, akkor ők csak kihasználják, át akarják verni, akkor ez paranoiát szülhet. Itt már a „hiedelem” egy teljesen torz, irreális, ok-okozati összefüggéseket mellőző, krónikusan fennálló meggyőződésként él az emberben, amely teljesen eltorzítja a valóság értelmezését: a személy mindenkiben ártó, bántó szándékot feltételez. Ez mind ahhoz vezethet, hogy társas értelemben elszigetelődik, ami által kevés olyan információval találkozik, ami ellentmondhatna a téves elképzelésnek, így fokozódik a realitásvesztés, a hiedelmek és a paranoid tünetek fennmaradnak és megerősödnek. Ebből fakadóan a hálózat ezen elemekből álló része egy önmagát gerjesztő kapcsolatrendszert hoz létre. Tehát a hálózatelmélet szerint akkor, amikor egy adott tünet aktiválódik, az ezekhez kapcsolódó tünetek aktivációja is megtörténik. Amennyiben egy ilyen szoros kapcsolódási minta alakul ki, az a tünetek együttes megjelenéséhez vezethet, és kialakulhatnak olyan tünetcsoportok, amelyek időben együttesen aktívak. Ezek a tünetcsoportok jellemzik aztán a különböző diagnosztikai kategóriákat. A fentebbi példánál tehát, egyszerre tapasztalhatjuk az adott személynél a paranoid gondolatok, hiedelmek meglétét, a társas elszigetelődést, az elmagányosodást, a túlzott félelem, óvatosság, gyanakvás megjelenését a viselkedésben, amelyek között oda-vissza ható, egymást erősítő kölcsönhatás van.
4. A hálózati struktúra ekvivalenciája a mentális zavarral
Ezen állapot hívja életre a negyedik elvet, miszerint egy adott mentális zavar nem más, mint ezek az együttesen aktív, egymással erősebb kapcsolatot mutató tünetegyüttesek. Az ugyanazon mentális zavarhoz tartozó tünetek erősebb összefüggést mutatnak, mint a más betegségekhez tartozóak.
Pszichés ellenállóképesség és mentális egészség a hálózatelmélet szerint
A hálózatelmélet alapján az egyes zavarok kialakulásának folyamata, valamit a pszichés ellenállóképesség is leírható. Az elmélet szerint a hálózat öt fázis alatt ér el egy olyan szerveződést, amely a zavar állapotaként írható le. Kezdetben, az első szakaszban nincsenek tünetek, viszont jelen vannak azok a személyen belüli (pl. genetikai, pszichés) és személyen kívüli (pl. környezeti) tényezők, amelyek egymással ok-okozati hálózatban vannak, és valamilyen valószínűséggel képesek lennének tünethez vezetni. Tehát ezek a változók magukban hordoznak egy potenciált a tünet megjelenésére. Hogy ez a potenciál milyen mértékű, a hálózat elemeitől és azok kapcsolódási erősségétől függ. Például ha jelen vannak mind genetikai, mind környezeti faktorok (nevelés, szociális háló, szocioökonómiai státusz), amelyek adott tünetek megjelenéséhez vezethetnek: minél több van belőlük, annál nagyobb valószínűséggel jelenhetnek meg tünetek. (Ezt persze tompíthatja a személy ellenállóképessége ezekkel a faktorokkal szemben.) A kezdeti fázisban tehát van potenciál a tünet megjelenésére, de a hálózat nem aktiválódott, egyensúlyi állapotban van, amelyben nincsenek tünetek.
A második fázisban egy stresszor hatására aktiválódik a hálózat, mert egy vagy több tényező aktiválódik. Például megjelennek olyan negatív hiedelmek, amelyek fokozott szorongást okoznak. A harmadik fázisban az aktiválódott elem a többivel ok-okozati kapcsolatba lépve megerősítő visszacsatolási rendszert hoz létre, így az egymással asszociációban levő tünetek aktiválódását okozza. Például a nagyfokú szorongás, ami egy magánéleti történés miatt alakult ki, és a személy önértékelésével kapcsolatos, átterjedhet a munkájára is, amely miatt a munkahelyén is fokozott szorongást él meg. Csökken a teljesítőképessége, egyre kevesebbet alszik, ami visszahat a teljesítményére. Elbocsátják, ami miatt fokozódnak az önértékelésével, kitartásával, reményvesztettségével kapcsolatos problémák. A szorongás és negatív gondolatok miatt nem tud elaludni, valamint az állapotot kísérő biokémiai egyensúlyzavar következtében nehezen tud mélyen és pihentetően aludni. Mindezek visszahatnak a hangulatára, önmagával és másokkal kapcsolatos gondolataira, és az oda-visszaható kölcsönhatások alapján elkezdik megerősíteni egymást. A negyedik és ötödik fázis írható le a mentális betegség állapotaként, amikor a rendszer önfenntartóvá válik, és a hálózat elemei a kiváltó okok megszűnése után is aktívak maradnak, tehát hiába szűnik meg például a második szakasz aktiváló eleme, attól még a többi elem továbbra is létrehozza a tünetegyüttest, egymást gerjesztve.
Ennek a jelenségnek a feltétele, hogy a tünetek erősen kell kapcsolódjanak egymáshoz. Ha például az ember egy haláleset következtében gyászol, a depresszió tüneteit is mutathatja, de ez a gyász feldolgoztával visszaáll a tünetmentes állapotba. Azonban ha a gyász által előhívott depresszió tünetei egymást is elkezdik megerősíteni, (például a motiváció hiánya és a lehangoltság a társas elszigetelődést, amely visszahatva a motiváció hiányát és lehangoltságot) akkor kialakulhat egy olyan állapot, amely már önmagát tartja fenn, tehát a gyászfolyamat elmúltával, több éven keresztül is fennmarad. Ebből adódóan ez a megközelítés újradefiniálja a mentális egészség, sebezhetőség és a reziliencia (pszichés ellenállóképesség) fogalmát a kiváltó ingerek (stresszorok) és a hálózati kapcsolódások összefüggésében. A mentális egészség a tünetmentes, stabil állapotot jelenti, ahol a személy könnyen ellenáll a külső (hálózaton kívüli) stresszoroknak. A reziliencia fogalma úgy ragadható meg, mint egy személy képessége arra, hogy visszatérjen az egyensúlyi állapotba, míg a sérülékenység úgy, hogy mennyire erősen kapcsoltak a hálózatok, és mennyire hajlamosak tartós, önfenntartó, patológiás állapotváltozásra.
Összességében tehát az elméletben nagy potenciál rejlik, mivel egy szervezési elv szempontjából, komplex kölcsönhatások összességeként közelíti meg a mentális zavarokat. A hálózat kulcselemeinek beazonosítása, a hálózati struktúra és az egymást megerősítő elemek feltárása segíthet bennünket abban, hogy jobban megértsük a mentális zavarok természetét, és jobb megelőzési és kezelési módszereket alkalmazzunk.
Felhasznált irodalom
Borsboom, D. (2017). A network theory of mental disorders. World Psychiatry, 16(1), 5-13. doi:10.1002/wps.20375
Emberkép Egyesület 
Leave a comment