Írta: Nagyiványi Kutos Petra

Milyenné szeretnénk válni? Mit akarunk elkerülni? Hol képzeljük el magunkat 10 év múlva? Vagy éppen mit vár el tőlünk a környezetünk? Ezek és hasonló kérdések bizonyára mindenkit foglalkoztattak már legalább egyszer az élete során. Ugyanakkor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy normálisnak számít-e, hogy ilyen sok különböző szerepben látjuk magunkat? Létezik, hogy ilyen sokfélék tudunk lenni, de mégis önmagunkhoz hűek maradunk? Netán több személyiségünk lenne? 

Kérdéseinkre a „Possible selves” elmélet nyújthat választ [1]. Magyarul a lehetséges énképek elnevezés alatt megtalálható jelenség az utóbbi évtizedben a kortárs kognitív elméletek egyik központi fogalma lett. Az elmélet abból a feltételezésből indult ki, miszerint nem csak egy, éppen aktuálisan elérhető énünk van, hanem különböző életterületeken, de akár egy életterületen belül is több különböző énképpel rendelkezünk. Vagyis egy adott helyzet, szituáció, de akár döntési vagy választási lehetőség függvényében jelenlegi tudásunkat és énképünket alapul véve elgondoljuk, hogy milyen lehetséges szerepben jelenünk meg a jövőre nézve. Ezek a jövőbeli elképzelések lehetnek pozitívak, kívánatosak, például álmok vagy vágyak, de negatívak, kerülendőek is, például félelmek, esetleg tilalmak.

A “mag szelf”

Ha az olvasó megpróbál egy lehetséges jövőbeli képet, alternatív szerepet maga elé idézni, feltűnhet, hogy ezen elképzelések egyáltalán nem elvont vagy absztrakt képekként, hanem nagyon is jól kidolgozott mentális reprezentációkként jelennek meg: úgy érezhetjük személyünk teljesen összefonódik, eggyé válik az adott szereppel, pontosan tudjuk, hogy hogyan viselkednénk vagy éreznénk az adott helyzetben, mi foglalkoztatna bennünket, min gondolkodnánk. Ezen képzeletbeli kalandozást folytatva feltűnhet, hogy milyen sokféle szerepkörben tudjuk magunkat elképzelni, ugyanakkor mégis úgy érezhetjük énünk igazi valója, belső értékeink mindegyik szerepben, helyzetben változatlanok maradnak. Ellent mond-e ez egymásnak? A szerzők szerint nem. A Possible selves elmélete a tradicionális szelf megközelítéssel szemben nagyfokú rugalmasságot és változékonyságot engedélyez a személyen belül, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a lehetséges szerepek, szerepkörök alapjául mindig egy stabil, állandó tulajdonságokból álló, úgynevezett mag szelf szolgál. Ez lehetővé teszi, hogy az egyes szerep reprezentációk mindig az adott helyzethez, körülményhez kötődjenek, egymáshoz hasonlítva eltérőek legyenek, mégis összességében koherensek maradjanak a mag szelffel, annak ne mondjanak ellent.

Funkciójuk, szerepük

A lehetséges énképek fogalmát és jelenségét tisztázva rátérhetünk annak két alapvető funkciójára: egyrészről fontos tényezője az önértékelésnek, méghozzá úgy, hogy egyfajta viszonyítási alapot nyújt az aktuális én értékelése szempontjából. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az összehasonlítás korántsem objektív, az értékelés kontextusa is erősen befolyásolja azt. Vagyis valamilyen esemény, legyen az éppen pozitív vagy negatív egy lehetséges énképet hív elő, melyhez automatikusan értékek és érzelmek kapcsolódnak. Képzeletünkben ily módon kibontakozó énkép, aszerint, hogy kívánatos vagy kerülendő, befolyásolja aktuális önértékelésünket és aktiválható tudattartalmainkat. Ezen funkció könnyebb megértése érdekében arra invitálom az olvasót, hogy képzelje el, hogy egy régóta vágyott állást nem sikerült megkapnia. Valószínűsítem, hogy sokunkban a bukott, inkompetens munkavállaló szerepe aktiválódik, mely szerepkörhöz a félelem, elkeseredettség, kétségbeesés, esetleg harag érzése társul. Ezen szerepbe bújva az egyén nagy valószínűséggel egy ideig biztosan alacsonyabb önértékelésről számol be, illetve úgy értékelheti, hogy bizonyos helyzetek vagy viselkedések bekövetkezésének valószínűsége megnő. Így a munkanélküliség vagy elszegényedés gondolata inkább valószínűbbnek tűnik, mint egy új állás megszerzéséhez vagy sikeres munkavállalói mivoltunkhoz kapcsolódó elképzelés.

Az önértékelés mellett a lehetséges énképek a motivációs folyamatban is fontos szerepet töltenek be: meghatározzák, irányítják és szabályozzák viselkedésünket, illetve meghatározzák a változás irányát. Vagyis ebben a szerepben a lehetséges énképek az absztrakt célokat, vágyakat esetleg félelmeket megszemélyesítik, lelki szemeinkkel szinte látjuk magunkat az adott állapotban, ezáltal segít nekünk a cél elérése érdekében megfelelő viselkedés kiválasztásában. Másképpen mondva útmutatót ad és hidat képez a lehetséges (jövőbeli) és az aktuális énünk között.

Énképünk és viselkedésünk változása

Ha a két funkciót megismerve az olvasónak még mindig hiányérzete van, netán úgy érzi több áll a jelenség mögött, mint amit eddig tárgyaltuk, akkor megérzése nem csal, az önértékelés és motiváció funkciója valóban együttesen, összekapcsolva nyer igazán értelmet és vált ki viselkedésbeli változást: a változás első szakaszában a lehetséges énkép csak mint motivátor van jelen, mely mutatja a kívánt állapotot és a cél eléréséhez szükséges viselkedést. Minél jobban vágyunk egy adott cél, állapot elérésére, annál motiváltabbak vagyunk azt elérni, annak érdekében cselekedni. Ugyan a cselekvési szándékunk megvan, maga az irányt egyelőre még homály fedi. Itt jön képbe a lehetséges énkép második, önértékelés funkciója. A lehetséges jövőbeli én, mint kritérium, viszonyítási alap jelenik meg, melyhez, mint már tárgyaltuk, az aktuális ént hasonlítjuk. A lehetséges és jelenlegi énünk között tapasztalt eltérés mértéke indítja be az önszabályozást, vagyis megadja a változás irányát. A változás iránya két irányú lehet attól függően, hogy a lehetséges énkép számunkra kedvező, vagyis vágyott ént reprezentál vagy éppenséggel egy kerülendő ént: az énideálhoz megközelítéssel viszonyulunk, igyekszünk a két állapot közötti különbséget minél jobban csökkenteni, míg a félt én inkább egy kerülendő magatartást vált ki belőlünk, tudva-tudattalanul is igyekszünk a két állapot közötti távolságot növelni. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a két állapot közötti összehasonlítás által kimutatott különbség a lehetséges állapot jellegétől függően pozitív vagy negatív érzéseket és értékelést vált ki belőlünk és ennek eredményeképpen megközelítő vagy elkerülő viselkedésre ösztönöz minket. 

Terápiás alkalmazása

Cikkem utolsó részében a Possible selves terápiás felhasználására szeretnék röviden kitérni. Ahogy a funkcióknál már megbeszéltük a lehetséges énképek (szelfek) befolyásolják és meghatározzák az önértékelésünket és önszabályozásunkat, egyszóval kihatnak pszichés állapotunkra, jólétünkre. Ebből következően a Possible selves elméletére épülő terápiák alapfeltevése, hogy a maladaptív, kóros viselkedés vagy esetleges pszichés zavarok forrása és gyökere visszavezethető egy diszfunkcionális szelfre.   

Terápiás szempontból két fő szelfet érintő kérdést érdemes figyelembe venni, melyekre maga a terápia módszere és hatásmechanizmusa épül: egyrészt, hogy mennyire változtatható meg a szelfünk, illetve, hogy a szelf milyen mértékben befolyásolja a viselkedésünket. Ugyan az eddig tárgyaltakból úgy tűnhet, hogy a lehetséges énképek kialakítása egy automatikus és sokszor tudattalan folyamat, melyre a személynek kevés ráhatása van, ugyanakkor, ha maga a folyamat nehezen is, de maga a kiváltó esemény viszonylag jól kontrollálható, illetve akár mesterségesen is előidézhető. A terápia során a páciensnek különböző módszerek segítségével, például Lazarus-féle imaginációs technikákkal, lehetőséget nyújtunk, hogy egy új, eddig ismeretlen környezetben próbálja ki magát. Az új helyzetek, esetleges problémák remek alkalmat biztosítanak, hogy új lehetséges énképeket sorakoztasson, illetve próbáljon fel. Reményeink szerint a döntéshozatal végére sikerül a páciensnek egy megfelelő szelf mellett elköteleződnie, mely ideális esetben egy új adaptív viselkedés kialakítását fogja eredményezni.

Útravalóként azt ajánlom az olvasónak, hogy ne féljen különböző, eddig ismeretlen helyzeteket, szerepeket kipróbálni. A Possible selves elmélete alapján minden helyzet egy új lehetőséget biztosít, hogy egy lehetséges énképet képezzünk és e folyamatban magunkat is egy kicsit jobban megismerjük.

Felhasznált irodalom

[1] Markus, H., & Nurius, P. (1986). Possible selves. American psychologist, 41(9), 954. URL: https://psycnet.apa.org/record/1987-01154-001