Írta: Kakuk Zita

Gyakran találkozhatunk a „többszörös személyiség” (disszociatív identitászavar) jelenségével a médiában és a köztudatban egyaránt. A róla alkotott képünk azonban homályos, nehezen körülhatárolható és sok esetben téves is lehet. Gyakran keverik össze a skizofréniával (a skizofréniáról bővebben itt írtunk), annak ellenére, hogy a két zavar merőben különbözik egymástól. Mindkét betegséget jelentős stigmatizáció övezi, amelynek csökkentése érdekében elengedhetetlen a velük kapcsolatos minél pontosabb informáltság – ezért jelen cikkben a disszociáció fő jellemzőit tekintjük át.

A disszociáció jelensége

A disszociáció a folytonosság megszakadására utal a tudatosság, a memória, az érzelmek, az észlelés, a testérzet, a mozgásos kontroll és a viselkedés területén [1]. Megjelenhetnek pozitív disszociatív tünetek, amelyek spontán betöréseket jelentenek a tudatosságba vagy a viselkedésbe, és tapasztalatokban bekövetkező szakadásokat eredményeznek. Ilyen lehet az identitás szétesése, valamint a deperszonalizáció, amely során a személy a saját tudatát, énjét vagy testét idegenként éli meg, és a derealizáció, amely következtében a személy a külvilágot érzékeli valószerűtlennek. Jelen lehetnek negatív tünetek is, amelyek a normálisan elérhető funkciókhoz (például az emlékezethez) való hozzáférésben eredményeznek hiányosságokat [1].

A disszociatív identitászavar

A disszociatív zavarok egy típusa a disszociatív identitászavar (DID). Ha valaki ezen zavar jeleit mutatja, akkor két vagy több személyiségállapottal rendelkezik. Ebben az esetben az én folytonosságában történik megszakadás. Úgy érezheti, hogy külső megfigyelője saját cselekvéseinek, és nem képes hatást gyakorolni viselkedésére [1]. Emellett a hangokkal kapcsolatos hallucináció is jellemző, például gyermekhangok, sírás, spirituális lények hangja vagy kontrollálhatatlan gondolatfolyamatok formájában. Az ekkor megjelenő érzelmek, impulzusok, attitűdök, preferenciák (például az étkezés terén) idegenként hatnak a személy számára és spontán változhatnak. A testérzet szintjén is megjelenhetnek változások, például érezheti testét egy gyermekhez vagy más nemhez tartozónak [1]. Az elkülönülő személyiségrészek egyedi emlékekkel, tulajdonságokkal rendelkezhetnek [2].

A disszociatív zavarokban megjelenő amnézia az életrajzi emlékezetet érinti. Ez lehet lokalizált amnézia, vagyis egy eseményre, időszakra vonatkozó, például a gyermekkorra, vagy egy családtag elhalálozásának időpontjára. Továbbá lehet szelektív amnézia, ami arra utalhat, hogy csak bizonyos eseményeket felejt el a személy, vagy az események egy-egy részletére nem emlékszik, de lehet akár generalizált is, azaz a teljes identitásra és élettörténetre kiható. Az amnézia egy megjelenési formája a disszociatív fuga, vagyis az, amikor a személy nem emlékszik, hogyan került egy adott helyre. Az amnézia nem csak a traumatikus emlékekhez kapcsolódhat, jellemzően más események, készségek (például olvasás, vezetés) is kiesnek az emlékezetükből, nem tudják, hogyan szereztek sérüléseket vagy hogyan kerültek a táskájukba adott tárgyak [1].

A tünetek megjelenése, láthatósága függ az aktuális stressz szintjétől, a belső konfliktusoktól, a rezilienciától (azaz a megküzdési képességtől), valamint a kultúrától. Számos kultúrában, spirituális tevékenységben jelen vannak a megszállottság tapasztalatai (például amikor egy szellem vagy démon irányítja a testet [4]) – a megszállottság csak akkor indokolja a diagnózist, ha a kritériumok teljesülnek, vagyis megjelenik a disszociáció, az amnézia, a klinikailag szignifikáns stressz és a funkcióromlás (például a kapcsolatok vagy a munka terén). Fontos ezen kívül, hogy nem szerhasználat vagy betegség által okozott és nem egy széles körben elfogadott kulturális vagy vallásos irányzat része [1].

A disszociatív zavarok szoros összefüggést mutatnak a traumatikus élményekkel és más, traumához köthető zavarokkal, például a poszttraumás stressz zavarral, amelyben szintén jelen vannak disszociatív tünetek (például deperszonalizáció, flashbackek), vagy a borderline személyiségzavarral, amely esetében intenzív stressz során (általában valamilyen személyközi helyzet hatására) jelenhetnek meg átmeneti disszociációk. A disszociatív identitászavar trauma okozta fájdalmas élmények elkerülését szolgálja – több tényező járul hozzá a kialakulásához, de alapvetően elmondható, hogy túlzott mértékű stressz van jelen az egyén életében, amely meggátolja a személyiség integrációját [1].

A disszociáció strukturális és dimenzionális megközelítése [3]

A strukturális disszociáció modell szerint a személyiségrészek hasadása valamilyen traumatikus esemény hatására keletkezik. A személyiségrészek közül egy (vagy több) feladata a mindennapi életvitel kivitelezése, melyet látszólagosan normális személyiségnek (Apparently Normal Part of the Personality, azaz ANP) nevezhetünk. A személyiség más alkotóelemei az érzelmi személyiségrészek (Emotional Part of the Personality, azaz EP). A két típus közötti eltéréseket az adja, hogy más ingerek váltják ki aktiválódásukat. Emellett sajátos állandó mintázattal, válaszokkal rendelkeznek, és egymástól különböző módon látják a külvilágot. Az EP magában foglalja a traumával kapcsolatos emlékeket, védekezéseket és fokozott érzelmi reaktivitást feltételez. Az ANP célja ezzel szemben a hétköznapi feladatok teljesítése, amelynek érdekében a traumatikus tartalmak kerülése, az érzelmi reakciók gátlása jellemzi. Bár az ANP jól funkcionálhat, mégsem tekinthető ténylegesen normálisnak, mert olyan hiánytünetek jellemzik, mint az elidegenedettség, a tompultság és az amnézia bizonyos traumatikus emlékekhez kapcsolódóan. Az EP-k betörhetnek az ANP tudatába, amely akár a viselkedéses kontroll teljes kisajátításáig is terjedhet.

Egy másik, akadémikus megközelítés szerint a disszociáció egy spektrumon értelmezhető, amelynek egyik végpontja a normál, a másik pedig a patológiás disszociáció. A normál disszociáció bárkivel megtörténhet például stressz, betegség, fáradtság vagy monoton tevékenység hatására. A legáltalánosabb példája egy belső vagy külső ingerben való elmerülés, mint például a nappali álmodozás vagy az olvasás. Ezen tevékenységek közben a valósággal kapcsolatos tudatosság csökkenést mutat, de nem marad fenn tartósan és nem hátráltatja a mindennapi életvitelt. Fontos szempont ezen kívül a disszociáció adaptivitásának mértéke is. Ha a disszociáció a traumatikus esemény közben történik (peritraumatikus disszociáció), spontán oldódik és nem tartós, akkor normál, adaptív reakcióként jelenik meg, hiszen az érzékelés beszűkülése, az érzelmekről való lekapcsolódás a traumatikus élmény átélésétől védi az egyént, a hozzá kapcsolódó ideiglenes amnézia pedig a megrendítő élmény tudatosulását akadályozza az azt követő időszakban. Megjegyzendő azonban, hogy az ilyenfajta disszociáció összefügg a PTSD kialakulásával, de csak abban az esetben, ha a traumát követően sem szűnnek meg a disszociatív jelenségek.

A széttöredezett személyiség egyesítése: a terápia szakaszai [3]

A disszociatív zavar kezelése három fázisra bontható. Az első szakasz fő célja, hogy képessé tegye a személyt arra, hogy jobban funkcionáljon a mindennapokban, valamint arra, hogy szembenézzen a traumatikus emlékekkel. Ennek érdekében a terápia középpontjában a biztonság és a bizalom megteremtése és a tünetcsökkentés áll. Fontos szerepet játszik a készségek fejlesztése és a fejlődés során keletkező hiányok felzárkóztatása is. A pszichoedukáció mellett már a terápia ezen korai szakaszában elkezdődik a disszociatív részekkel történő munka. A személy a terapeutával közösen megismeri a személyiség különböző részeit, kapcsolatot teremt velük, azonosítja a kiváltó ingereket, eseményeket, és megtanul visszatérni a valóságba. Mindennek köszönhetően a disszociált részek képessé válnak a kooperációra és az empátiára más személyiségrészekkel. Ha félelemmel teli,
destruktív részekkel dolgoznak, szükség mutatkozhat arra is, hogy a személy kialakítson egy biztonságos helyet képzeletében, amelyhez visszatérhet, ha ezekkel a részekkel találkozik.

Számos feltétel elérése szükséges a második szakaszra való továbblépéshez, amely a traumatikus élmények feldolgozását célozza meg. A trauma feltárása nem jelenhet meg ennél a fázisnál korábban – ha a személy nem rendelkezik megfelelő belső és külső erőforrásokkal, fennáll az ismételt traumatizáció vagy a stabilitás felborulásának veszélye a traumatikus emlékek felelevenítése során. Az emlékek feltárásán túl a disszociatív zavarok esetében sarkalatos pont a trauma szintézise is, vagyis az, hogy a személyiségrészek egyesítsék a traumatikus élmény idáig elkülönített aspektusait.

A harmadik fázist a traumával kapcsolatos fájdalom, gyász feldolgozása jellemzi, valamint az alulfejlett készségek fejlesztése, például a kapcsolatok, az intimitás terén. Az utolsó szakaszban történik meg az identitás integrációja, a jelenbe való visszatérés, és a jövőbeli tervekbe, az élet értelmességébe vetett hit erősítése.

Felhasznált irodalom

[1] American Psychiatric Association (2013). Diagnostic and statistical manual of mental disorders (5th ed.).

[2] Saxena, M., Tote, S., & Sapkale, B. (2023). Multiple Personality Disorder or Dissociative Identity Disorder: Etiology, Diagnosis, and Management. Cureus, 15(11). https://doi.org/10.7759/cureus.49057

[3] Kuritárné Szabó, I., Molnár, J., & Nagy, A. (szerk.). Trauma-eredetű disszociáció – Elmélet és terápia. Oriold és társai.

[4] American Psychological Association (n.d.). Demonic possession. In APA Dictionary of Psychology. Retrieved April 6, 2025, from https://dictionary.apa.org/demonic-possession